A "Querida Amazonia" szinódus utáni apostoli buzdítás liturgikus vonatkozása

A Querida Amazonia következő szakasza a liturgia kultúrába való beágyazását taglalja (81-84). Ferenc pápa megállapítja, hogy már a II. Vatikáni Zsinat is sürgette az "őslakos népek liturgikus inkulturációját". Az Amazóniával foglalkozó püspöki szinóduson "felmerült az a javaslat, hogy dolgozzanak ki egy úgynevezett amazóniai rítust". A "szentségeket hozzáférhetővé kell tenni mindenki, főleg a szegények számára". Az Egyház nem alakulhat át "vámmá" - utalt a pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítására. (magyarkurir.hu)

Az alábbiakban az apostoli buzdítás liturgikus vonatkozású pontjait Intézetünk nem hivatalos fordításában közöljük:

A liturgia inkulturációja

81. A keresztény lelkiség inkulturációja a szentségekben talál kiváltképp értékes utat az őslakos népek kultúrájába, merthogy ezekben találkozik egymással az isteni és a kozmosz, a kegyelem és a teremtett világ. Amazóniában ezekre [szerk.: a szentségekre] nem szabad úgy tekinteni mintha el lennének különítve a teremtéstől. Ugyanis "a szentségek kiváltságos módját jelentik annak, ahogyan Isten felemeli a természetet, és az a természetfeletti élet közvetítőjévé válik."[1] A szentségek kiteljesedései a teremtésnek, bennük a természet felemeltetik, hogy így helye és eszköze legyen a kegyelemnek, azért "hogy egy másik szinten öleljük át a világot."[2]

82. Az Eucharisztiában, Isten "a megtestesülés misztériumának csúcspontján egy anyagdarabon keresztül akart eljutni lényünk legmélyébe. [...] [Ez a szentség] összeköti az eget és a földet, átfogja és áthatja az egész teremtést."[3] Ebből az okból lehet "motiváció forrása környezetért való aggódásunk számára is, és arra késztet minket, hogy az egész teremtett világ őrei legyünk."[4] Ezért "amikor találkozni akarunk Istennel, nem menekülünk ki a világból, és nem zárkózunk el a természettől."[5] Mindez lehetővé teszi számunkra, hogy a liturgiában összegyűjtsük a bennszülöttek természettel való bensőséges kapcsolatából fakadó tapasztalatainak sok saját elemét. Ösztönözve, hogy ezek kifejeződjenek az énekekben, táncokban, rítusokban, gesztusokban és szimbólumokban. Már a II. Vatikáni Zsinat is kérte, hogy történjenek meg az inkulturációnak ezen lépései a bennszülött népeknél[6]. Elmúlt több mint ötven év, és kevés előrehaladást tettünk ebbe az irányba.[7]

83. A vasárnapban "a keresztény lelkiség egyesíti a pihenés és az ünneplés értékét. Az ember általában a terméketlen és szükségtelen dolgok közé sorolja a szemlélődő megpihenést, és megfeledkezik arról, hogy így munkájából, melyet végez, a legfontosabbat távolítja el: az értelmét. Az a feladatunk, hogy beillesszünk munkánkba a befogadás és ingyenesség dimenzióját".[8] Az őslakos népek ismerik ezt az ingyenességet, ezt az egészséges, elmélkedő semmittevést. Az ünnepléseinknek segíteniük kellene őket abban, hogy ezt a tapasztalatot megélhessék a vasárnapi liturgia folyamán, és hogy találkozhassanak az Ige és az Eucharisztia fényével, amely megvilágosítja a mi konkrét életünket.

84. A Szentségek megmutatják és közvetítik a közel lévő Istent, aki irgalommal jön, hogy meggyógyítsa és megerősítse gyermekeit. Éppen ezért elérhetőnek kell lenniük, leginkább a szegények számára, és semmilyen körülmények között sem tagadhatóak meg pénzügyi okból. Ezenkívül nem fogadható el olyan rend, amely kizárja és távol tartja magától Amazónia szegényeit és elfeledettjeit, mert így végső soron elvetésre kerülnek a vámházzá vált Egyháztól. Inkább "azokban a nehéz helyzetekben, amelyekben a rászoruló emberek élnek, az Egyháznak különleges gondot kell fordítania a megértésre, a vigasztalásra, az integrálásra, elkerülve, hogy úgy terhelje rájuk szabályok egész sorát, mintha azok kövek lennének. Ezzel ugyanis azt érnénk el, hogy elítéltnek és elhagyottnak éreznék magukat - éppen azon Anya részéről, aki arra hivatott, hogy elvigye nekik Isten irgalmasságát."[9] Az Egyház számára az irgalmasság könnyen válhat pusztán csak egy romantikus kifejezéssé, ha nem lesz jelenvalóvá a konkrét lelkipásztori munkában.[10]